Kati vagyok, túlevő és szorongok

Tegnap eldöntöttem, hogy boldog leszek. Azóta ezen szorongok. Vagyis azon, hogy mit fognak szólni az emberek. Hogy mit fog mondani a környezetem. Hogy nem fognak bennem hinni, hogy kinevetnek, hogy kigúnyolnak.

Andi azt mondta, hogy ha rám tör a szorongás, írjak.

Írjam ki magamból a gondolatokat, a feszültséget. Hogy álljak meg, és nézzek szembe a medvével, vagyis a félelmemmel (medvés sztori kinek van meg? 😉 ) .
Már kalandozok is el, csak ne kelljen szembenéznem.

No, akkor kezdjük.
Elkezdtem remegni, azt hittem leesett a vércukrom, vagy túl sok kávét ittam. Ellenőriztem, egyik sem lehet igaz.
Tehát szorongok már megint, és már megint nem vettem észre.

Most jön az, hogy nem haragszom magamra, mert nem az általam elképzelt ütemben fejlődök. Hanem megdicsérem magam, hogy sikerült tudatosítani.
(És hogy nem zabálok, miközben görgetem a Facebookot és irigykedem mások sikereire. – sokáig azt hittem ez nem irigység, csak az frusztrál, hogy én nem úgy állok, mint mások, aztán kiderült, hogy mégis irigykedem. – megint elértem a tárgytól)

Gyere te medve!
Szóval aggódom, hogy mi fog történni. Vagyis, hogy mit fognak az emberek szólni.
A viselkedésváltozásomhoz.
A boldogságomhoz.
A sikereimhez.

Attól félek, hogy kigúnyolnak. Ez tök durva. Attól félek, hogy kigúnyolnak.

De mégis, ki a fészkes fene gúnyolna ki engem?  A családom, a szeretteim, a barátaim tuti nem. Ők szeretnek és soha nem bántottak. Voltak ironikus megjegyzések, de akarattal soha nem bántanának. Amúgy is, egy jó ideje már nem piszkáljuk egymást, még szeretetből sem.

És az ismeretlenek?
Erről már dumáltunk Andival, a fogyástól való félelem kapcsán. Hogy ők nem rólam gondolkodnak, nem rólam alkotnak véleményt, hanem a saját frusztrációikat vetítik a külvilágra. (No nem mintha én nem ezt csinálnám).

Hát mit érdekel engem, hogy mit gondol valaki, aki nem is ismer, és akit én sem ismerek?????

Két dolog jutott eszembe, az egyik, hogy azt akarom, hogy mindenki elfogadjon és szeressen és okénak lásson, a másik, hogy emlékszem gyerekkoromban kicsúfoltak a kortársaim.

Kicsúfoltak.
Gyerekek.
Engem.
Meg mást is. Igazából szinte mindenkit. Nem hiszem, hogy volt olyan osztálytársam, akire ne mondott volna valaki, valami csúnyát. Akár a szemébe, akár a háta mögött. Én is csúfoltam ki másokat, pletykálkodtam, kibeszéltem, nem bántásból, hanem, hogy úgy érezzem, az erősökhöz tartozom.
Bakker. Lehet valaki felnőttként amiatt szenved, amit én mondtam neki gyerekként.  Ahogy én is szenvedek attól, amit az Orsiék mondtak…
De mégis mi értelme ennek a szenvedésnek? Gyerekként megbántottak. Lehet felnőttként is meg fognak. És?

Az emberek bántják egymást. De én ettől még lehetek boldog.

Mert a boldogságom nem függhet attól, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Attól függhet, hogy mit gondolhat rólam Isten, de ő meg szeret. De ezt most nem keverem ide.

Most nézem, hogy az első dologra is válaszoltam. Nem kell, hogy szeressenek. Nem kell, hogy elfogadjanak. Én se szeretek mindenkit, és én se fogadok el mindenkit. Szoktam másokról rosszat gondolni. Sajnos pletykálkodni is szoktam (leszokóban vagyok).
Finomítok, nem kell, hogy mindenki szeressen. Igenis kell, hogy érezzem, hogy szeretnek, hogy értékes vagyok. És abban a csodálatosan szerencsés helyzetben vagyok, hogy érzem is mindezt. Van egy csodás családom, fantasztikus barátaim, akik igazán szeretnek. Akkor is, ha hülye vagyok. Akkor is, ha ahelyett, hogy értékelném, amit tőlük kapok, az után sóvárgok, amit nem kapok meg. És amire semmi szükségem nincs.

Szeretnek és fontos vagyok. Úgy hiszem, hogy a számomra fontos emberek örülni fognak a boldogságomnak. Hiszen én is örülök az ő boldogságuknak.

Olyan miatt kezdtem el rettegni, aminek semmi értelme. És most már nem is félek. És éhes sem vagyok.

Már megint működik, amit Andi tanácsolt. Lehet jobban kellene figyelnem arra, amiket mond.

Andi:

Csak azt nem lehet kergetni, aki megáll.

A szorongásunk, az aggódásunk egy állandó félelem, ami menekülésre késztet. Van aki mindenféle fantáziákba menekül, van aki passzivitásba (pl: Facebook görgetés, vagy sorozatfüggés, vagy a tv/internet bármilyen a valóságtól elszakító formája). És van, aki úgy menekül a szorongás érzésétől, hogy eszik.

Az a gond, hogy a szorongás elől hosszú távon nem lehet elmenekülni. Mindenhova utánunk lopózik, mindent kétségbe von, a legártatlanabb helyzeteket is képes aggasztóvá változtatni.

Viszont van egy dolog, ami remekül működik. Megállni, és szembenézni vele (medvés történetet nemsokára elmesélem).
Erre kértem Katit is. Hogy ha legközelebb rátör a kontrollálatlan félelem, – amit ő elsőre általában kontrollálhatatlan éhségérzetként él meg, – akkor figyelje meg milyen folyamatok játszódnak le benne.
Vigye végig a gondolatokat, szigorúan a realitás talaján maradva. Jó pár gyakorlatot elvégeztünk együtt, ezt most egyedül sikerült teljesítenie.

Nagyon büszke vagyok rá.

A szerzőről:

Leskovics-Ortelli Andrea vagyok tanácsadó szakpszichológus. Diplomáimat a Szegedi Tudományegyetem pszichológia szakán és az ELTE tanácsadó szakpszichológus posztgraduális képzésén szereztem. Hivatásom, hogy segítsek visszaszerezni az embereknek a normális, szélsőségektől mentes, kiegyensúlyozott étkezés képességét.
Ha jobban szeretnél megismeri, olvasd el bemutatkozásom, vagy hallgasd meg a velem készült beszélgetést a Lánchíd rádió kettesben című műsorában.

Kérdésed van?

Tedd fel hozzászólásban, vagy írj a hello@leskovicsandrea.com-ra!

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

MIT TEHETEK TÚLEVÉS ELLEN?

Kati vagyok, túlevő és nem fontosember

Kati vagyok, túlevő – a nő nem létezik

Kati vagyok, túlevő – soha többé “kis Kati”