Kati vagyok, túlevő – anyukám és az énképem

Értsd meg, az érzelmek nem jók vagy rosszak. Egyszerűen csak vannak. Jönnek, megéled és elmúlnak –  magyarázta Andi és én már csak alig sírtam…..

Az egész onnan indult, hogy sütöttem egy tortát a nővérem nagylányának a szülinapjára. Nem lett túl szép, mondjuk vállalható és az íze is egész jó lett.
Na jó, ebből elég, ez nem igaz.
Szerintem szép lett és mindenki megdicsérte, és az extra finnyás unokahúgom is azt mondta, hogy fincsibb, mint amit a cukrász sütött a sulis ünneplésre.

Ez nem az a torta

Persze anyu talált kivetnivalót benne..  evett már finomabbat is mostanában.
Én meg kiakadtam. Nem ott rögtön. Anya mellett helyeseltem, hogy valóban, nem fektettem túl sok energiát az egészbe, és a sütő hőfokát se jól állítottam be… hirtelen minden hibámat tisztán láttam, és

nem is értettem, miért dicsérte meg más, azt a középszar cukrászok szégyenét.

Este még rám írt a sógorom tesója, hogy kóstolta a remekművem, és hogy annyira jó lett, nem érti miért nem sütök gyakrabban. Abban a pillanatban eltört bennem valami.

Éhes lettem, fel akartam falni mindent.
Pukkadásig tölteni a gyomrom étellel, s ha már nem fér több, akkor pár sört és némi Unicumot utána küldeni. Megsemmisülten álltam a gyerekszoba közepén. Kezemben a telefonom, vállamon egy halom mosásra váró szennyes és patakzottak a könnyeim.

Így talált rám a férjem, aki az egészből semmit nem értett, csak azt érezte, hogy baj van. Némán átadtam neki a telefont, elolvasta a dicséretet, megjegyezte, hogy neki is különösen ízlett. Ekkor már zokogtam.  Szerencsétlen ember semmit nem értett. Igazából én sem.

Nem voltam hajlandó enni, inni meg főleg nem. Az apjuk elintézte helyettem  gyerekek esti programját, én magamra csuktam a hálószobánk ajtaját és álomba sírtam magam.

Másnap mindenre felkészülve érkeztem Andihoz. Odaúton az járt a fejemben, hogy kimondja rám az ítéletet, egy javíthatatlan hisztis picsa vagyok, akinek semmi nem elég jó, és legjobb, ha nem jövök többet. Az eszemmel tudtam, hogy Andi soha nem mondana nekem ilyet, mégis ettől rettegtem.

„Valami baj van, az édesanyámhoz fűződő viszonyommal”….

kezdtem határozatlanul. Anyuról eddig mindig szuperlatívuszokban meséltem Andinak.
Hiszen, anya jó fej, segítőkész… most elakadtam…  akartam még egy csomó jó tulajdonságát írni, de csak olyanok jutottak eszembe, hogy soha nem vert meg, meg hogy ritkán tett nevetségessé.

Miután meglehetősen higgadtan vázoltam az elmúlt nap eseményeit, vártam az ítéletet. Andi megkérdezte, hogy mennyire haragszok anyukámra.

Hát kész, hogy én haragudni rá? Azt nem, már rég nem. Már mindent megértettem, hogy annak idején mit miért tett, hogy nem volt más választása. Én nem haragszom rá. …

… csak rosszul esett, hogy nem dicsért meg.

Hogy mindenkinek volt pár kedves szava, csak neki nem. Arra gondoltam, hogy senkinek sem ízlett, csak nem akartak megbántani. Egyedül anyu volt annyira jó hozzám, hogy az igazat a szemembe mondja. Ettől lehet fejlődni. És nekem fejlődnöm kell, mert nem vagyok valami jó ember.

Andi megállított. Arról kérdezett, hogy mi oka lett volna a többieknek hazudni és hogy volt-e arra példa, hogy elmondják a családtagjaim, ha valami nem tetszett nekik.
Megint igaza volt. A családom őszinte velem, ha valami nem jön be, amit mondok, vagy csinálok, azt általában elmondják, vagy nem mondanak semmit. De hazudni nem szoktak.

Ezek szerint csak anyukámnak nem vagyok elég jó.

Csend lett. Ahogy ezeket a szavakat hangosan kimondtam, minden megfagyott. Andi biztatóan mosolygott rám, de nem szólalt meg. Én megsemmisülten ültem és képtelen voltam bármire.

A rohadt életbe! Az egész életem nem szól másról, csak, hogy NEKI megfeleljek. Hát soha nem leszek képes rá? – kérdeztem.

Szerinted képes leszel rá valaha is? – kérdezett vissza a pszichológus.

Nem, soha. NEKI soha nem lehetek elég jó. Neki soha semmi nem elég jó. Mindenben és mindenkiben a hibát látja. Mindig van egy kritikai megjegyzése, „csupán jó szándékból”. Szarkasztikus, ironikus, elégedetlen, kritikus, ijesztő, félelmetes…..

Most mit érzel? – érkezett a kérdés.

Dühös vagyok! Haragszom! A nyomorult életbe, iszonyatosan haragszom rá. Miért kell ilyennek lennie??????? Miért bánt mindenkit maga körül? És akkor mégis miért szereti mindenki?

Nem, anyára nem lehet haragudni.

Pedig a harag is csak egy érzelem a sok közül, ahogy Andi magyarázta. Jogom van mindenféle érzelmet megélni. Az érzelmeim nem minősítenek engem….De mégsem kellene haragudni….

Apával is mi lett,mikor megharagudtam rá. Elment. Elment és soha többé nem jött vissza. Még az esküvőnkre se. Ezt nem engedhetem meg többé. Apa 94ben elhagyta az országot, Dél Amerikába költözött. Azóta semmit nem tudunk róla. Néha küld egy lapot, hogy tudjuk, hogy él. De ez most nem apáról szól.

Apáról már beszélgettünk Andival sokszor. Az eszemmel tudom, hogy nem miattam ment el. De úgy tűnik, valahol belül a hiedelem még bennem él. Ezek szerint azért nem merek anyára haragudni, mert félek, hogy őt is elveszítem.

Ahogy egyre jobban a mélyére mentünk az anyukámmal való kapcsolatnak, úgy lett számomra egyre világosabb, hogy

kiskorom óta csak arra várok, hogy anya szeressen.

És bár az eszemmel tudom, hogy szeret, mégis azt érzem, hogy nem érzem. Nem úgy szeret, ahogy szükségem lenne rá. Arra vágyom, hogy dicsérjen meg, hogy legyen velem elégedett. Hogy legyen rám büszke és ezt mondja is el nekem.

Arra vágyom, hogy olyan legyen, amire képtelen. Arra vágyom, hogy változzon meg értem. Mindezt úgy, hogy ezt soha nem említettem neki. És nagy valószínűség szerint soha nem is fogom ezt a témát felhozni neki.

Azért érzem, hogy nem vagyok elég jó. Azért nyomorult az énképem, az önbecsülésem. Azért nem vagyok elégedett önmagammal,a külsőmmel, a munkámmal, a gyerekeimmel, a férjemmel, az életemmel, mert neki nem vagyok elég jó.

Tudjátok, mi a röhej?
Szerintem elég jó vagyok neki. Csak nem érezteti velem. Egy biztos, erről soha nem vagyok hajlandó beszélni vele.

Az ülés végén több dologban is megegyeztünk Andival. Az egyik, hogy írok egy levelet az anyukámnak. Egy olyat, amiben minden érzésem benne van, és amit soha nem kell megmutatnom neki.
A következő, amiben megegyeztünk, hogy szavazok annyi bizalmat a hozzátartozóimnak, hogy ha megdicsérnek elhiszem, hogy komolyan gondolják. Sőt, akár el is fogadhatom, hogy mások értékes embernek láthatnak. Sőt, akár azzal a gondolattal is barátkozhatok, hogy valóban értékes ember vagyok.
Arról is megegyeztünk, hogy minden érzelmem jogos, jogom van érezni őket és igyekszem ezt megengedni magamnak.

A jól evés amúgy jól meg. A JóLeszek kanál sokat segít, minden olyan kaját, amiből hajlamos vagyok túlenni magam, azzal eszem. Bár ez néha vicces szitukat szül (pl tortaevésnél). Azt hiszem veszek egy két és egy villát is belőle 🙂

Andi:

Nagyon intenzív pár napon van túl Kati. A megkezdett munka eredményeként olyan érzelmei is a felszínre törtek, amit idáig nem mert magának bevallani, és amit általában ételbe, időnként alkoholba fojtott. 
Most megtapasztalhatta a haragjának a biztonságos megjelenését, és azt, hogy joga van ehhez az érzelemhez is. 

Az anyukájához fűződő ambivalens érzelmeit mutatja az is, hogy amint a negatív tulajdonságok előtörtek, megjelentek a mindig, soha, mindegyik, mindent kifejezések. Mutatják a tudatosság hiányát, és jelezhetik játszmák jelenlétét is. 

Kati vágya édesanyja megváltoztatására a benne élő bántalmazott kisgyermek vágya. Kati nem a klasszikus értelemben vett bántalmazott gyermek. Érzelmileg volt magára hagyva. És bár fizikailag nem bántalmazták, az elhagyatottság és az érzelmi magány félelmetes gyermekkori élménye a szorongásainak alapját képezik. 

Ezeknek a szorongásoknak a feloldása lesz a kulcs a falásrohamok megszüntetéséhez és egy pozitívabb énkép kialakításában. 

Kérdésed van?

Tedd fel hozzászólásban, vagy írj a hello@leskovicsandrea.com-ra!

Ismerd meg a JóLeszek Programok teljes kínálatát!