Szégyen és evés

„-Szégyelld magad!
– Azt meg hogy kell csinálni?”

Hihetetlenül büszke voltam az akkor még alig 2 és fél éves gyermekemre, mikor őszinte rácsodálkozással visszakérdezett, egy mindenbe beleszóló felnőtt kioktatására. Mert tényleg nem tudta, hogy kell csinálni, nem tanítottuk meg neki. A szégyen ugyanis nem egy autentikus, magától értetődő érzelem, hanem egy tanult magatartásforma. És, hogy mi köze az egésznek az étkezéshez? Elmesélem.

Minden nálam megfordult túlevő küzd a szégyenérzettel, vagy a külseje, vagy az evési szokásai, vagy a viselkedése, vagy mindezek kombinációja miatt. Úgy érzik, nem elég jók, nem elég erősek, nem elegek úgy, ahogy vannak, vagy épp túl sokak, de semmiképpen nem olyanok, amilyen a fejükben lévő kép a saját maguk által elvárt önmagukról.
Hogy ezen változtassanak, úgy bánnak magukkal, ahogy gyermekként valaki bánt velük, mikor jobb teljesítményre akarta sarkallni őket. Bántó szavakkal, becsmérléssel szólnak önmagukhoz, hogy az így keletkező rossz érzést használják viselkedésük tartós megváltoztatására. De ez így nem működik.

A megszégyenítés egyfajta nevelőeszköz. Tekintélyelvű nevelés, melynek célja, hogy a gyermek féljen, ne érezze magát biztonságban, elfogadva, csak akkor, ha a felnőtt elvárásainak viselkedésével megfelel. Manipuláció, kegyetlen, lélekgyilkos manipuláció.
A gyermekek pedig megtanulják, hogy nem elég jók, nem szerethetőek, csak akkor, ha olyanok, amilyennek a környezetük akarja látni őket. Miközben egyre szomorúbbak.
Ezt a szomorúságot valahogy igyekszenek magukban elnyomni. Ennek számtalan módja van, az egyik ezek közül az evés, egy másik a passzivitásba való menekülés. Esznek, mert az jó érzést okoz, mert akkor nem éreznek olyan intenzíven. Passzívak, mikor épp nem várnak el tőlük semmit, saját kedvükért már nem cselekszenek. Miközben szépen lassan felnőnek.

Felnőttként egészen sokfajta életük lehet, lehetnek sikeresek, vagy kevésbé, élhetnek párkapcsolatban, családdal, vagy épp magányosan. Lehet, hogy sok barátjuk van, vagy csak egy pár, esetleg egy sem. A közös bennük az önmagukkal való elégedetlenség, a szorongás, a szomorúság és ennek csillapítására az evés iránti vágy. Közben tart a külsejükkel az evéssel kapcsolatos állandó harc, melyben eleinte megmondóemberekre hallgatnak. Olyanokra, akik a szemükbe mondják, hogy nem jók, ennek hatására változni kezdenek, mozognak, diétáznak, fogynak és ennek örülnek is.

De valahol belül mélyen szenvednek. Az újabb és újabb önsanyargató diétákkal egyre távolabb kerülnek attól, hogy megérezzék mire van valójában szükségük. Mikor megkérdezem őket, ilyeneket mondanak:

„egy erőteljes fenékbebillentésre” , „akaratérőre”, „arra, hogy valaki végre megmondja, hogyan csináljam”….

Pedig valójában valami egészen más kellene. Hogy ne bántsák magukat, és, hogy a környezetüknek se engedjék meg, hogy bántsák őket. Hogy, ha magukra gondolnak vagy néznek, akkor a szégyen helyett képesek legyenek szeretetet, elfogadást érezni.

Nem a szégyen által kiváltott túlevést, érzelmi evést kellene megtanulni kezelni, hanem arra van szükségük, hogy megtanuljanak szégyen, önutálat nélkül élni. Hogy végre újra felfedezzék, mire van a testüknek és a lelküknek szüksége. Hogy képesek legyenek jól gondoskodni önmagukról. Ez egy hosszú tanulási folyamat, de egészen biztosan megéri.