Kati vagyok, túlevő és nem fontosember

Eltűntem, úgy volt, hogy örökre. Nem akartam írni többet. Egyrészt mert sokkal jobban vagyok, a túlevéseim teljesen eltűntek. Másrészt, mert rettegtem, hogy mi van, ha lebukok. Harmadrészt, mert annyi mindent mást is lehet csinálni az íráson kívül, ha az ember lánya épp nem szorong.

Andinál is csak pár alkalommal voltam a nyáron, vagyis Skypeoltunk, az kényelmesebb nekem.  A hétköznapi apró-cseprő bosszúságokat jártuk körül. Dolgoztunk a stressz és érzelemkezelésemen, beszéltünk a családomról, az életemről, a munkámról és úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben.

Pár kilót még fogytam is.  Odafigyelek a szükségleteim kielégítéséré, rendszeresen mozgok, minden szépen alakult.  Apró kilengések voltak, amiket lelkesen megírtam nektek.  Elküldtem Andinak, aztán kértem, hogy mégse tegye ki őket, mert nem fontos.  Ő pedig mosolygott, mint mindig és hagyta, hogy variáljak.

Aztán eljött a szeptember, összesűrűsödött minden.  Férjnek új munka, gyerekeknek suli, nekem a régi továbbra is, de valahogy sok lett.

Minden olyan kusza, szürke, nyomasztó lett körülöttem.

Még enni is akartam, mondjuk mindent, abból is sokat, lehetőleg azonnal. Vagy inni! Ó mennyit álmodoztam arról, hogy kinyitok egy üveg bort és bepuszilom az egészet, aztán leöblítem némi töménnyel és magatehetetlenül fetrengek napokon át. Soha nem tenném meg, de olyan jó volt álmodozni róla.

Andi megkérdezte, hogy mit jelentene nekem, ha mégis megtenném. Milyen belső vágyamat tudnám kiélni vele? Tudjátok mit feleltem? Hogy akkor tojnék a vállamra nehezedő nyomásra.
Ezen még én is meglepődtem.

Mégis milyen nyomásra?

Nem vagyok én fontosember, gyárigazgató, vagy orvos, hogy nagy dolgok nyomják a vállam. A családom is nagyjából rendben van, az életünk is, van ház, kert, jószág, minden, ami egy nyugodt élethez szükséges. De akkor mégis miért akarok zabálásba, vagy piálásba menekülni?

Menekülni, igen ez a jó szó. Menekülni akarok. Az életemből, a középszerűségből, a kudarcokból. A majdnem sikerekből. A láthatatlanságból…
Ezekről meséltem Andinak. Arról, hogy mindig is szerettem volna lenni valaki. Hogy azt akartam, híres legyek, tévészereplő, vagy igazából mindegy mi, csak, hogy mindenki ismerje a nevem és azt mondja, ja igen, a Kati, nahát ő aztán valaki….. Kisgyerek korom óta néha felerősödik bennem ez a vágy.

Összeszedtük, hogy kik a fontosak az életemben, és hogy nekik fontos vagyok-e. Hasonló volt ez a referenciacsoportos feladathoz.
Aztán elkezdtünk a múltról beszélni. Végigvettük, azt hogy mikor éreztem, hogy híres akarok lenni, és olyankor mi minden történt az életemben. Az lett a vége, hogy

akkor tört rám ez a vágy, mikor úgy érzetem nem értenek meg, nem figyelnek rám,

a szüleim, a kortársaim, senki. Egy meg nem értett művész érzéseit vettem magamra, csak épp művészet nem volt mögötte.

A láthatatlan, elveszett, szuperhős kislány….

Egy kislány volt mögötte, elveszve a világban, aki óriást játszik, hogy ne vegyék észre mennyire fél.
A képzeletemben hatalmasra növesztettem magam, híres, értékes, jelentős emberré váltam a fejembe. Ahogy ezt a képzeletbeli játékot játszottam, hogy megerősítsem önmagam, hatalmas hibát követtem el:
Elkezdtem a világot is belevonni.

Elhittem és elhitettem magamról, hogy valaki vagyok, aki képes kábé bármire. A környezetem pedig kapott rá. És feladatokat adott. Én meg elvégeztem, tepertem és szorongtam, mert belül tudtam, hogy egy senki vagyok.  Fel akartam adni mielőtt kiderül, hogy elbénáztam. Ezért szinte semmit nem vittem végbe, és mindig a környezetemet okoltam a sikertelenségemért. Micsoda játszma!

Most már nem sírok, de Andinál zokogtam. Utáltam magam. Haragudtam magamra, hogy ennyire gyenge vagyok, büntetni akartam magam.
De nem hagyta, beszélt, nyugtatott, magyarázott, kérdezett, vezetett. Még végül

megtaláltam azt a kislányt, aki ott belül fél.

Aki nem tud kapcsolódni a külvilághoz. Amiről nem ő tehet. Fél kinyújtani a kezét és azt mondani, itt vagyok. Helyette hülyeségeket csinál.

Megbocsátottam neki a hülyeségekért.

Azt hiszem, oda kell figyelnem rá. Először is át kell néznem mi mindent vállaltam el félelmemben. És visszaadni azokat a feladatokat, amik nem hozzám tartoznak.
Aztán nem ártana megfigyelni, hogy én mit szeretnék, amikor épp nem mások fejemben lévő elvárásának igyekszem megfelelni.

Tudatosítanom kell, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Nem tudom, mit várnak el tőlem mások. Ha egyértelműen elmondják, akkor pedig végiggondolom és eldöntöm, hogy akarom és tudom-e teljesíteni. Lehet, hogy meg fogok bántani embereket, de ez nem baj. Akkor is szerethető vagyok, ha nem mondok mindenre igent.