A pápa és a pszichoterápia

Ferenc pápa pszichoterápiába járt és ez most nyilvánosságra került. Ahogy a mostani pattanásig feszült helyzetben bármi, ez is hatalmas indulatokat gerjesztett. A feszültségről és a közhangulatról most nem beszélnék, arról viszont igen, hogy szerintem szabad-e egy segítő embernek segítséget kérnie.

„Ha ő a pápa, akkor neki mindent tudnia kellene…”
„Innen is látszik, hogy eretnek, hisz világi segítséget kér….”
„Azt mondja minden papnak tanulni kellene az emberi lélekről, azért mert ő életképtelen, miért kell általánosítania?”
„A pszichológia csak a gyengék és hisztisek mentsvára….”

Ilyen és hasonló kommentek árasztják el a közösségi oldalakat. Ezzel is mutatva, hogy mennyire nem érti még mindig sok ember, hogy mire való a pszichológusi segítségnyújtás.
Pedig segítséget kérni nem gyengeség, hanem erősség. Annak biztos tudata, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy vannak olyan helyzetek, amikkel nem vagyunk képesek önállóan megbirkózni. Ehhez önismeretre és bizalomra egyaránt szükség van.

A segítő szakmájú embereknek pedig különösen nagy figyelmet kell fordítaniuk mentális egészségükre. A legtöbb pszichológiai iskola kötelezően előírja a csoportos és az egyéni önismereti munkát, pszichológiai konzultációt vagy pszichoterápiát. Erre szükség is van, hogy pszichológusként saját démonainkkal megküzdjünk, saját vakfoltjainkra fényt derítsünk, nehogy a ránk bízott embereket tévútra vigyük.
A papoknak, lekészeknek, lelki vezetőknek, bár nem kötelező, de egyre több helyen ajánlott terápiába járni. Hiszen ők is az emberek lelkével foglalkoznak, amit sajnos ugyanúgy mellékvágányra vihetnek saját félelmeik, bizonytalanságaik, fájdalmaik traumájuk. Ha pedig tudatában vannak annak, hogy nehéz élethelyzetben vannak, traumatikus emléknyomok, túl nagy stressz gyötri őket, akkor kifejezetten ajánlott, hogy szakember segítségével tárják fel, és gyógyítsák meg lelki sebeiket. Erre szerencsére mostanában sok pozitív példát találunk. Magyarországon legtranszparensebben Pál Feri vall saját küzdelmeiről és pszichoterápiás tapasztalatairól.

Bárki életében adódhat olyan helyzet, amikor annyira rosszul van, annyira fáj a lelke, hogy a terápia mellett dönt. Ez a döntés nem a gyengeség, hanem az erő jele. A vágyé, hogy jobban szeretne lenni. Az alázaté, amivel bevallja, hogy egyedül ezt a lelki munkát elvégezni nem képes. A bizalomé, amivel képes megbízni egy másik emberben, hogy vezesse ezen az úton. És az önmagába vetett hité, hogy képes lesz megküzdeni, fejlődni, jobban lenni.

Persze igényünk akkor is lehet az önismeretre, ha nem vagyunk mélyen, ha csak apróságokon szeretnénk változtatni, ha képes vagyunk általában az életünket működtetni, csak egy-egy területen szeretnénk fejlődni. Ilyenkor nem csak terápiát, hanem tanácsadást, egyéni vagy csoportos önismereti munkát is választhatunk.

Mindig lesznek olyanok, akiknek ez nem tetszik, akik ellenvéleményt fogalmaznak meg, akik megítélik azokat, akik mernek segítséget kérni. A mi feladatunk mindössze az, hogy eldöntjük, akarunk-e hallgatni ezekre a hangokra. Saját lelki egészségünk fontosabb annál, hogy hagyjuk, mások véleménye döntsön felette.