Kati vagyok, túlevő – jól vagyok

Képzeljétek el, túlevés és érzelmi evés nélkül kibírtam a hétvégét! Mit kibírtam, eszembe se jutott zabálni, maradékot hagytam, mozogtam, nevettem, jól voltam, jól vagyok!

Ez azért különösen nagy szó, mert nekem kaja szempontjából a hétvége a mumus. Hétközben még csak-csak jól csinálom. A délutánok, esték néha húzósak. De péntek este, vagy legkésőbb szombaton, valami elszabadul bennem és beindul a zaba.

Kerestük a gyökerét, de ez kábé mindig így volt.
De nem most.
Most minden más volt.
Vagyis, csak én voltam más.
Vagyis pont, hogy nem.
Most hétvégén én voltam, igazából én, és nem egy megkeseredett, kiabálós, szorongó frusztrált (ha most ideírom, hogy picsa, az illetlenség, szóval nem írom, de gondolom) nőszemély.

Kezdem az elején, valahol ott, hogy elhatároztam, hogy boldog akarok lenni. Amitől rettentően megrémültem, és előjött régi cimborám a szorongás. De most nem dőltem be neki, hanem írtam, addig írtam, míg elmúlt. (Ezt olvashattátok is itt: link kattints.)

Pénteken már nagy mellénnyel és hatalmas elhatározással indultam Andihoz.

Márpedig én boldog leszek, kéremszépen. Andi megszerel, és pikk pakk rendben lesz minden.

Ez addig tartott, amíg be nem csöngettem. Berregett az ajtó, nekem meg remegett a lábam, komolyan fontolóra vettem, hogy elszaladok.
Mire az ajtóhoz értem, görcsben volt a gyomrom. Beléptem, Andi mosolygott, mint mindig, én meg köszönés helyett elbőgtem magam.

Lerogytam a kanapéra és zokogtam. Kaptam zsepit és figyelmet.
Nem tudom, próbáltátok-e már, de Andinál szuperül lehet sírni. Nem sürget, nem vigasztal, nem magyaráz, valahogy úgy van jelen, hogy érzem, hogy szabad.
Sírni is szabad, meg abbahagyni is.
Szóval itattam az egereket, érzésem szerint végtelenül hosszan, addig míg minden könnyem elfogyott, valójában max pár percig. Aztán vártam a megsemmisülést. A biztonság kedvéért bocsánatot kértem.

Tudjátok, mi érdekelte ebből az egészből Andit?
Az, hogy miért kértem bocsánatot.
Úgyhogy erről beszélgettünk. Meg arról, hogy akkor most meg szabad-e élnem az érzéseimet.
Szó volt még a szeretetről, a családomról, arról, hogy akár jól is érezhetném magam, ha megengedném magamnak. Csak épp félek megengedni.

Annyira szívesen leírnám részletesen, hogy hogy volt, hogy mit mondtam én, és Andi mit válaszolt. Hogy miket kérdezett, és hogy estek le a dolgok. De nem emlékszem. Csak arra, hogy egyre tisztább lett a kép.

Arra, hogy fokozatosan megnyugodtam. Hogy azt éreztem, ki tudja mi óta először, hogy  oké vagyok. Hogy érezhetem jól  magam.

Hogy szabad mosolyognom és boldognak lennem, és hogy akarom is mindezt.

Rájöttem, hogy kaja nélkül is tudok boldog lenni. Házi feladatként azt kaptam, hogy legyek jelen tudatosan az érzéseimben.
Hogy ne reflexből reagáljak, hanem irányítsak én.
Igent mondtam, hittem, hogy képes vagyok rá. És kiderült, hogy tényleg könnyen megy.

Kaptam még valamit. Egy kanalat. Egy JóLeszek kanalat. Azóta ezzel eszek, mindig mosolygok, ha ránézek. És valamilyen csoda folytán ezzel a kanállal mindenből elég egy adag. Azt hiszem a villát, meg a kést megveszem majd mellé. (Küldök majd fotót, nagyon szép!)

Andi: 
Sírni jó dolog. Oldja a feszültséget és kimossa a fájdalmat és más bent ragadt érzelmeket. Kati vágya, hogy boldog legyen, hogy szabadon megélhesse a boldogságát és minden más érzelmét is, egyre fokozódott. Míg el nem érte azt a pontot, ahol tudatalatti gátjai nem tudták többé kordában tartani. 

A pénteki ülésen, ezt a feszültséggel teli helyzetet raktuk rendbe. Kérdéseimmel segítettem, hogy felülbírálja azokat a belső hiedelmeit, amik eddig fogva tartották. Beszélgetésünk végére, már nem csak vágyott arra, hogy jól legyen, hanem képesnek is érezte magát a megvalósításra. 

A JóLeszek kanál a tudatosítást, a tudatosságot segíti elő. Mérete ideális, lassítja az evés folyamatát, de nem zavaró mértékben. A felirat emlékezteti céljára, arra, hogy ne az evésben keresse a boldogságot. 

Kérdésed van?

Tedd fel hozzászólásban, vagy írj a hello@leskovicsandrea.com-ra!

Ismerd meg a JóLeszek Programok teljes kínálatát!