Kati vagyok, túlevő – bemutatkozás

Sziasztok!

Hol is kezdjem. Le akarok fogyni. Tudom, tisztába vagyok vele, hogy ez nem lehet a fő cél, és igazából nem is az…. de akkor is….

Most komolyan, majdnem 95 kiló vagyok, bár nem látszom annyinak, elég magas vagyok hozzá. Vagyis nem tudom, hogy menyinek látszom. Azt hiszem ez egy igen komoly problémám. Nincs reális képem önmagamról. Az egyik pillanatban csinosak, tök okénak, sőt vékonynak (!) látom magam, akár tükörben is. A másikban meg brutál kövér vagyok, hatalmas a hátsóm, a combjaim meg mint a malacé…
Szélsőségekre hajlamos vagyok azt hiszem.

Annyi mindent szeretnék írni, azt se tudom hol kezdjem. Már egy ideje együtt dolgozunk Andival, rengeteg új meglátással gazdagodtam és igyekszem magamévá is tenni, ezeket az építő gondolatokat. De most úgy érzem, egy hatalmas káosz van bennem.

Andi azt szokta mondani, ott kezdjem, ahol a legjobban fáj. Azt hiszem, ezt a elvet fogom itt is követni.

A legjobban most a kaja fáj.
Vagyis az, hogy képtelennek érem, hogy tartsam a mértéket. Vezettünk étkezési naplót, hát halljátok brutál! Azt hittem, hogy alig eszek valamit, hogy csak néha csipegetek.Erre mikor elkezdetem megfigyelni magam, kiderült, hogy egy felnőtt férfi másfél napi adagját is képes vagyok eltüntetni dél és este 8 között…. Szánalmas.

Andi szerint nem jó, ha negatívan minősítem magam. És hogy mindennek van pozitív oldala is, és a kettő együtt mutat reális képet. A szánalmasnak nem tudom mi a pozitív hozadéka. Talán az, hogy szembe mertem nézni az evési szokásaimmal. Mármint az elmúlt hetek evési szokásaival, mert a múltat még mindig szépítgetem.

Pedig mi minden volt!
Egész fiatal koromtól képes voltam rengeteget enni. Nagy közös családi ebédek és kis közös családtaggal való titkos, vagy inkább meghitt zabálások.

A közös evés volt sokszor a minőségi idő.

Megtanultam, akkor van minden rendben, ha feszít a hasam.
Emlékszem, volt hogy a földön feküdtem és nyögtem, annyira telezabáltam magam, de eszembe se jutott, hogy ezt nem kellett volna.

Kamasz koromig nem látszott rajtam felesleg, gimi elején még kifejezetten vékony voltam. Aztán azok az aljas kilók lassan megfontoltan, az egész testemen egyenletesen eloszolva kezdtek felkúszni. Nem tűnt fel. Nem foglalkoztam vele.
Gyerekként a kortársaim sokat csúfoltak, hogy csúnya vagyok, plusz kamaszkorom kezdetétől párkapcsolatom is volt, eszembe se jutott a külsőmmel foglalkozni, volt elég baj a belsőmben.

Valahol egyetem elején volt egy mondat, amiben egy haverom megemlítette, hogy végül is tökre bejönnék a haverjának, ha ledobnék pár kilót. De akkoriban túl sok alkohol és más tudatmódosítót vettem magamhoz, ahhoz, hogy megértsem, arra céloz, hogy le kéne fogynom. (Mégis emlékszem rá a mai napig, bár kb 15 éve történt.)

Ez nem jelent azt, hogy nem fogyókúráztam. Voltak pillanatok, általában egy-egy olyan eset kapcsán, ahol fotón láttam viszont magam, amikor pánikszerű fogyókúrákba kezdtem. Általában pár hét alatt elfogyott a lelkesedésem, pár kilót fogytam, ami a társaival együtt jött vissza.

Egyetem alatt azonban nem voltak túlevéseim, se érzelmi evéseim. Sokáig azt hittem azért, mert jól voltam. De ez hazugság, mindössze arról van szó, hogy akkoriban piáltam, meg drogoztam.  Így is lehet hízni, nem is keveset.

Még az esküvői képeim miatt is a fotósra haragudtam, hogy előnytelen helyzetekben kattintgatott…. mondanom sem kell, nem a fotóssal volt a baj. Szentül meg voltam győződve róla, hogy vékony vagyok, csak egy kis felesleg van rajtam, amit némi odafigyeléssel pikk pakk ledobok. Csak még most nem kezdem el. Ezt még megeszem, ebbe a buliba még elmegyek, ezt a pizzát még befalom.

Több, mint 100 kiló voltam. Ezt onnan tudom, hogy egyszer véletlen ráálltam egy mázsára. Megdöbbentem, majd úgy döntöttem biztos pontatlanul mér (a hivatalos mérleg, érted, ő a hülye, nem én).

Aztán jöttek a gyerekek, a terhességek alatt a védőnő kérdezgette hány kiló vagyok

én meg mondtam számokat, de a mérlegre nem  álltam rá.

Ha igen, akkor meggyőztem magam, hogy a mérleg rossz, én nem lehetek annyi, én csinos vagyok.

Tudjátok mikor jöttem rá, hogy kövér voltam?
Amikor az egyik terhességem után lefogytam 85 kilóra. És olyan ruháim jöttek rám, amiket gimiben félretettem, hogy majd belefogyok.

Mekkora egy tehén lehettem?
És vajon most hogy nézhetek ki?

A férjem szerint jól, a családom szerint is oké. A volt munkatársaim meg vannak döbbenve, hogy milyen vékony vagyok (bakker, ennyire kövér voltam?) . De én érzem, hogy valami nem oké. Tudom, hogy nem az evésben van a kulcs. Csak épp azt nem tudom, hogy akkor miben. Meg azt sem, hogy ha megtalálom azt a kulcsot, akkor mi a fészkes fenét kezdjek majd vele.

Andi szerint érdemes lenne kipróbálnom, hogy ezúttal türelmes leszek. Csak az a baj, hogy nem tudom, azt hogy kell csinálni. De ezt nem mertem neki elmondani.

(megjegyzés: egyik képen sem én vagyok)

Andi:
Egy probléma feldolgozásában és megszüntetésében az egyik első és legfontosabb részt, hogy tudatosítjuk. Ahogy Kati írta, szembenézünk vele. Ez általában nem kellemes érzés, épp ezért a tudatalattink próbál megóvni a szembesülés okozta negatív érzésektől bennünket. Mégpedig úgy, hogy nem vesz tudomást a nyilvánvalóról. Ha mégis becsúszik a valóság a tudatunkba, különféle elhárító mechanizmusokkal gyorsan kitessékeli onnan. 

Az evési szokások tudatosításához szükséges a naplózás. Étkezési és érzelmi napolót érdemes vezetni, hogy felismerjük milyen helyzetekben, hogyan és mivel esszük túl magunkat.  Katival a JóLeszek önmegfigyelő füzetet használtuk, amit innen tölthetsz le : http://leskovicsandrea.com/onmegfigyelo-fuzet-letoltes/

Azonban a rossz szokások tudatosítása nem ad reális képet önmagunkról. Mivel ilyenkor a valóságosnál sokkal erősebb hangsúlyt kapnak hibáink, negatív tulajdonságaink.
Igyekeznünk kell az egyensúlyt megtartani. Erősítsük magunkban a tudatot, hogy értékes, hasznos, szerethető emberek vagyunk, akiknek az élet bizonyos területein akadnak nehézségei.
Ha ebből az egyensúlyi állapotból tudunk dolgozni, a tudatalattink nem érzi annyira fenyegetőnek a szembenézést a hibáinkkal. 

Az evéshez való viszony megváltoztatása ugyanis hosszú folyamat, főleg, ha a cél a fenntartható fogyás.  Hosszú évek kitartó munkája kellett a súlytöbblet megszerzéséhez is. A változáshoz épp ezért türelemre lesz szükség. És stabil, viszonylag egészséges énképre. Kati feladata most ennek megtalálása, felépítése.

Kérdésed van?

Tedd fel hozzászólásban, vagy írj a hello@leskovicsandrea.com-ra!

Ismerd meg a JóLeszek Programok teljes kínálatát!