Nevetni márpedig kell! Szerinted van jobb mozgás annál, amit teljes szívedből csinálsz? Amikor végig mosolyogsz? Amikor fel se tűnik, hogy átmozgatod magad, eszedbe se jut, hogy hány kalória ég el…. Mert nem edzel, nem sportolsz, hanem a családoddal vagy.  Mondhatnám, hogy ilyen volt szombat délután a 3 gyerekkel a hófánk pályán. De erősen túloznék 🙂

A hófánk olyasmi, mint a nyári bob, csak még annál is egyszerűbb, gyakorlatilag egy nagy csúszda. Egy felfújt vackon csúszol egy műanyaggal bevont pályán. Nem rossz, a gyerekek imádják. Így néz ki:

Így néz ki a hófánk pálya. Kép forrása: http://www.szabadidokozpont-kecskemet.hu/szolgaltatas/csaladosoknak/hofank-palya

A dolog nehézsége, hogy csúszás után fel kell húzni az eszközt a kiindulási  helyhez. Elsőre egészen könnyűnek tűnik. A két lány csúszik egyedül, én a kétévessel közösen, mindenki boldog.  Felfele enyhe hegymenet, ölemben a 15 kilós gyerek, magam után húzom a “fánkot” (szerintem valami hatalmas gumibelső műanyag borítással) és lehet megint csúszni. Harmadik csúszás után a kisebbik lányom úgy döntött, hogy nem tudja felhúzni a fánkját, valóban nem elég erős hozzá, húzom az övét is.
A hatodik kör után már nem volt őszinte a mosolyom. 30 fok tűző nap, egyik kezemben a kétéves, a másikkal húzok két fánkot. Valahogy így éreztem magam :

Mindezt duplán a kezemben egy gyerekkel (igazából nem )

Ekkor kattant be a sportoló énem. Hogy ez mekkora edzés, és milyen király és most legalább egymillió kalóriát elégetek és olyan buborék seggem lesz, hogy le fogok gurulni a székről. Ez az érzés lendületet adott a következő öt csúszásra. De végül meguntam. Nem edzeni jöttem, hanem a gyerekekkel lenni. Akik imádták az egészet. Csúsztunk egyszerre a három pályán, aztán egymásután, meg mindenféle formációban, hatalmasakat nevettünk és alig zavart, hogy közben a fáradtságtól néha meg akarok dögleni.
Viszont feltűnt, hogy a gyerekek milyen jól bírják, többségében kiskamasz, vagy még annál is kisebb emberpalánták fánkoztak, aki a fáradtság bármi jele nélkül rótta a köröket.
Tudjátok, ki nem volt? Anyuka,

én voltam az egyetlen anya, aki beszálltam a mókába.

A legtöbb felnőtt hozzátartozó a pálya széléről leste, mit csinál gyerekük, néhány apuka pár csúszás erejéig beszállt a buliba. Az anyukák a telefonjukat nyomkodták, fáradtan álltak, esetleg hangosan és kétségbeesetten próbálták instruálni a csemetéiket, hogy mit hogy és hogy ne csináljanak. De nem nevettek, még csak nem is mosolyogtak.

Elgondolkodtam, hogy ha nem kellene a lányom fánkját húznom, a fiammal csúsznom, vajon akkor is ott lennék-e a pályán…. Szerintem igen. Mert szeretek nevetni, szeretek velük együtt játszani. Képtelen vagyok barbizni vagy pónizni, a fogócskától is falnak tudok menni, de bármikor lecsúszok velük a csúszdán, a vizicsúszdán, vagy a hófánk pályán és felküzdöm magunkat a tetejére ezredszerre is, mert ez egy olyan játék, amit én is nagyon élvezek.

Végül 2 órán keresztül csúsztunk, aztán sajnos bezárt a pálya. Levegő után kapkodva kúsztam a gyerekek után, akik azonnal célba vették a játszóteret és még egy órán keresztül szaladgáltak, mászókáztak, pörögtek.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy szabadalmaztatom a hófánk edzést, mert hatalmas buli. Biztosan lehetne célzott mozdulatokkal még jobban megdolgoztatni az egyes izomcsoportokat. De inkább maradjon meg ez annak, ami. Egy hatalmas buli, ahova ha gyakran eljársz, javul az állóképességed 🙂

Kérdésed van?

Tedd fel hozzászólásban, vagy írj a hello@leskovicsandrea.com-ra!

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .