Lefogyok – c5 nap Kísértés, akaraterő, szokás

Nem állunk rá minden nap a mérlegre, nem szabad!

Ezt minden magára valamit is adó fogyókúrázó bocsi életmódváltó tudja. Persze, hogy ráállok. Látni akarom, hogy van értelme, kell a visszaigazolás, ha nem kilóban, centiben. Mert ilyen vagyok, és ez egy ilyen közösség.

Most piszok őszinte leszek: ez a blog és ez a módszer nem azoknak szól, akikben hatalmas az akaraterő, akik eldöntik és csinálják, akik képesek évekig, évtizedekig külön főzni maguknak és külön a családnak, akik heti sokszor konditerembe járnak és mosolyogva posztolják a gyerekkel otthon gyúrós youtube videóikat. Itt nem az a lényeg, hogy elég kerek-e a feneked, vagy hogy tökéletes-e a bikinialakod. Ha ilyet kerestél, rossz helyen jársz.

A JóLeszek program és a Fogyókúrás konzultációk azoknak szólnak, akik nem tökéletesek és tudják, hogy a közeljövőben nem is lesznek azok. Azoknak, akiknek a túlevés több egy rossz szokásnál, a lelkük egy részéről szól, amit nem hajlandóak holmi önmegtartóztatással elnyomni. Akik nem csak a testi, de a lelki oldalát is érteni akarják elhízásuknak, hogy a valódi életmódváltás ne csak egy kínszenvedés, hanem valódi önismereti munka, fejlődés legyen.

Épp ezért szabályokat szegek. Gyakran és nyíltan, hogy megmutassam nektek másképp is lehet. Hogy önismerettel, belső munkával megtámogatva milyen fejlődéseket lehet elérni. És ráállok a mérlegre, ha olyanom van, naponta többször is. És van eredménye, motivál, jól esik látni a számokat, meg érezni, hogy nem feszít combban a nadrág. És ez nekem jó.

Arra biztatlak szegj te is szabályokat! Ne dőlj be senkinek és semminek, magadat figyeld és azt, hogy neked mi válik a hasznodra. Nekem például ez a program kifejezetten hasznomra válik. Elárulom, a nehezített változatát csinálom, konzultálva a doktornővel, de most így jó. Ugyanis nagyon fontos dolgokat tapasztalok meg.

Például a kísértésről. A folyamatosan jelen lévő, változatos, csábító, sokszor váratlan helyekről felbukkanó kísértésekről. Amiknek az okos fittnessguruk szerint egyszerűen csak ellen kell állni, meg ne is legyen jelen az életedbe. Hát persze. Három gyerek ellátása mellett gyakorlatilag folyamatosan jelen van az étel az életemben. Ha épp nem eszik senki, akkor főzéshez készülünk elő, vagy kaja után pakolunk el. Vagy épp a maradékot tömködik a kezembe, hogy ez nekik nem kell, csináljak vele valamit. És persze csinálok, eltüntetem. Ez alapvetően jól megy, erre remek találmány a kuka. De ha olyan helyen vagyok, ahol nincs kuka, szemetelni nem akarok és a kezembe nyomnak egy fél fagyit, az már kihívás.
Most értettem meg igazán, miről beszélnek a pszichológusok, mikor az akaraterőt felőrlő folyamatos kísértésekről tanítanak.

Mindegy, hogy mi,csak előttem legyen

Egész pontosan akkor esett le a tantusz, amikor nagy hévvel magyaráztam a férjemnek, hogy a gyereknek kaját készíteni, meg etetni őket olyan, mintha frissen leszokott cigisként, egy erős dohányos társaságban lennék állandóan. Néha a kezembe nyomnak egy-egy füstölgő rudat, hogy ugyan tartsam egy kicsit, vagy kóstoljam meg, esetleg ugorjak el boltba a következő adagért. Elképelésem sincs, ki az aki így le tud szokni.

Mert fogyókúrázóként egy normálisan evő családban ezt fogja mindenki átélni. És ez tuti kudarc, egy újabb pofon az önbizalomnak és újabb ok a túlevésre, stresszevésre, zabálásra, csipegetésre. De valamit csinálni kell.Mert az nem oké, hogy kínzom magam egész életemben, de az se, hogy minden vackot összeeszek. – Gondoltam magamban, miközben a kezemben tartott puffasztott kukoricabigyós zacsiból etettem a legkisebbet, meg a férjemet. Ilyenkor ebből én is enni szoktam. Pedig nem egészséges. De akkor minek adom a gyereknek, meg a férjnek.  Ki kellene váltani valami egészségesebbel.

De abból is csipegetnék.

Itt a lényeg, és ezt éreztem akkor is, mikor sóvárogva néztem a gyümölcsöstálat a pulton (nem lehet gyümölcsöt enni). Hogy számomra teljesen mindegy, hogy egészséges, vagy egészségtelen, a lényeg, hogy beleehessek. Ha meglátom megkívánom, ha nem látom, eszembe se jut. De nem lehet eldugni, mert akkor másoknak se jut eszébe és ott fog megrohadni az őszibarack, meg minden más a kamrában. Vagyis de. Igazából mindent el kellene rakni szem elől és csak kajaidőben elővenni, hogy akkor ehessünk belőle. Amerikai pszichológusok tesztelték az elméletet és valóban igaz, ha nincs sem előtt kevesebbet eszünk.

De miért akarok csipegetni? Mi az oka annak, hogy mindenbe beleeszek, ami az utamba kerül?

Mert így szoktam. Ez a végső válaszom, mert így szoktam, mindig is így volt, nem tudom elképzelni, hogy másképp legyen. Erről az jut eszembe, mikor egy dokumentumfilmet néztem egy vallásos amerikai elzárt közösségről, ahol a nők nem dönthettek gyakorlatilag semmiről. Megkérdezték őket, hogy miért van ez így. A válasz ez volt: mert ez a szokás, mindig is ez volt, nem tudjuk elképzelni, hogy másképp legyen.Vagyis valójában lila gőzük sincs miért csinálják, de ez így biztonságos, működik és kényelmes.
Így vagyok én is a csipegetéssel. Gyerekkorom óta csinálom, nincs olyan emlékem, amikor kihagytam volna egy kósza falatot (nem kell, hogy finom legyen, elég, ha megkínálnak, vagy előttem marad). Ez így működik, biztonságos, megszokott és kényelmes. Egyfajta keretet ad az életemnek. És ezt akaraterővel a életbe nem fogom megváltoztatni. Mélyebbre kell menni. Előveszem a szép új füzetem. Zsuzsitól kaptam. Elkezdem a mély belső munkát. Szurkoljatok.

Biztatáshoz nyomj egy like-ot! Véleményedet, tapasztalatodat, kérésedet, kérdésedet felteheted hozzászólásban vagy írj a hello@leskovicsandrea.com címre.

Tetszett? Oszd meg!

Kérdésed van?

Tedd fel hozzászólásban, vagy írj a hello@leskovicsandrea.com-ra.